.

Hisztina újabb hisztériája

Morvai Krisztina égbekiáltó publicisztikája szeptember 20.-ról

Partizaninfo kommenettek ellátva

Kedves Magunkfajták! (Ezaz, Krisztina! Osszuk meg az embereket!)
Volt egy szörnyű álmom. Valóságos lidércálom. Magyarországon játszódott 2008-ban. Majdnem húsz évvel azután, hogy a megszálló szovjet csapatok kivonultak, s majdnem húsz évvel azután, hogy egy úgynevezett „rendszerváltás” kapcsán állítólag véget ért, összeomlott a kommunizmus. (Miért krisztina? Nem tűnt fel, hogy teljesen megszűnt a köztulajdon? Nem tűnt fel, hogy piacgazdaság van? Hogy a NATO és az EU tagállama vagyunk? Nem tűnt fel, hogy pont a magukfajták reklamálnak leginkább azon, hogy nem maradt semmi állami kézben?) Az álom egy Kósa Gyula nevű emberről szólt. Nem volt még tíz éves, amikor személyesen tapasztalta meg a „felszabadító szovjet csapatok hőstetteit”.
Falujukban a hozzá hasonló korú gyerekek szeme láttára kergették, majd erőszakolták meg az asszonyokat, lányokat, s lőtték agyon a segítségükre siető férfiakat. Lelőtték a kutyákat is, akik viszont őket kergették – így múlt ki a tízesztendős Gyuszi házőrzője is. Összeloptak mindent, ami a kezük ügyébe került, volt, hogy éppen borotválkozó férfi kezéből szedték ki a borotvát zsákmányként. (Igen, Krisztina. Csúnya idők voltak. De azárt ne feledkezzünk meg arról sem, hogy először nem ők jöttek, hanem mi mentünk oda, a távoli Oroszországba háborúzni a horogkeresztes zászlók szövetségeseként, falvakat felégetve, ikonokat lopkodva, nőket erőszakolva, kamaszokat, nőket, öregeket, állítólagos partizánként kivégezve.)
Ezek a jelenetek még akkor is élénken éltek Kósa Gyulában, szörnyű álmom főszereplőjében, amikor 1956-ban a Széna téren a szabadságért harcolt. (Honnan tudjuk, hogy harcolt? Ja! Mert ő most azt mondja…) Kész volt az életét áldozni azért, ami több, mint harminc évvel később papírforma szerint megvalósult: „Magyarország független, demokratikus jogállam”. Bajtársaira lesújtott az „igazságszolgáltatás” – a diktatúrát kiszolgáló kegyetlen bírók diadalittasan mondták ki a szót: bűnös. S azt a szót is: halál¬. Ő külföldre ment a diktátorok bosszúja elől. Angliában élt („Áldjon, vagy verjen sors keze, itt élned, s halnod kell”), s csak két éve, azon az emlékezetes őszön, az őszödi hazugságbeszéd megismerésekor döntött úgy: hazajön. (Hála Istennek!) Úgy érezte, hogy szükség van rá. Vissza kell szerezni az országunkat. (Most? 40 évig ráért?) Ott volt minden tüntetésen, vitte a piros-fehér-zöld és Árpád-házi zászlót. (Komoly teljesítmény. Fel is virágzott tőle az ország.) Skandált, énekelt, s beszélgetett a többi magunkfajtával. (Igazi hőstettek…) Sőt, amikor csak mód volt rá, rendőröket is megszólított. Igyekezett meggyőzni őket: „Mondjátok, miért véditek ti ezt a szörnyű diktátort, miért nem akartok szabad országban, demokráciában élni?” Az ijesztő pajzsok, sisakok, sci-fibe illő védőöltözetek mögül gyakran emberi hangok válaszoltak Gyulának. (Miért, mit hitt, Krisztina? Aki nem dobál molotov-koktélt, az nem is ember?) Volt, aki azt mondta: „Miért csak kétezren vannak, miért nem kétszázezren, vagy még többen? Higgye el, akkor azt mondanánk, hogy szolgálják ki magukat, s mi is önök mellé állnánk”. (Ez a rendőr sem mond már ilyet. Néhány molotov-koktél és savas tojás árán vélhetően neki is sikerült kiismernie az Önök elképzeléseit a „szabadságról”…) Volt, hogy valahogy így szólt a válasz: „Ez a munkám, ebből élek, mit tegyek, valahogy el kell tartanom a gyerekeimet….”
A hazugságkormány léte s a velük rokonszenvező, szemkilövetés-párti (Mi azok vagyunk, mégsincs közünk a liberalizmushoz, óh ostoba!) liberális értelmiség szemtelenkedése sorra provokálta a demonstrációkat. (Hát persze!) Szeptember 20-án is bejelentett tiltakozó gyűlésre került sor. A résztvevők egyebek mellett a kommunizmus áldozataira kívántak emlékeztetni – s emlékeztetni azokat, akik olyan utódpártot éljeneznek, amelynek rezsimjéhez a világon százmillió halott vére tapad. (Ahogy Ön is tette Krisztina, ezelőtt néhány éve, köpönyege átfordítása előtt, mikor még zsíros állásban volt az MSZP küldötteként!) Lidérces álmomban majd’ húsz évvel a kommunizmus vége után még egyhatalmas emlékmű dicsőítette azt a bizonyos felszabadító szovjet sereget, tetején a rosszemlékű ötágú csillaggal. (Nem vörös, így nem ütközik törvénybe. Ám a horogkeresztek, nyilaskeresztek egyre gyakoribb felbukkanása valahogy nem zavarja, Krisztina… ) S hogy hol volt az emlékmű? Nos, a Szabadságról elnevezett téren. Erről biztosan tudtam, hogy csak álmodok. A valóságban ilyesmi egészen biztosan nem fordulhat elő… (Pedig Párizsban még Stalingrad tér is van!)
A demonstrálók cipőket hoztak magukkal, amelyeket jelképként el akartak helyezni az önkényuralmi emlékmű talapzatánál. Ezt nem tehették meg, mert bizarr álmomban a szörnyemlékművet a független, demokratikus jogállam állig beöltözött, felfegyverzett, sisakos-pajzsos rendőrei védelmezték a magyar emberek elől. (Nem a magyar emberek elől, hanem a randalírozásban már sokszor jelesre vizsgázott néhány száz huligán elől.) Álmom főszereplője a maga 73 évével egy kis testmozgásba kezdett. 5-6 alkalommal lehajolt s a földről felemelt könnyű félcipőket, gumipapucsokat a diktatúra szakrális tere, a szörnyemlékmű irányába dobta. (Krisztina! Kiváló védőbeszéd! De ne feledkezzünk meg a valóságról sem! Gyuszi bácsi a rendőrökre célzottan dobálta a cipőket, miközben bűntársai több százan molotov-koktélokkal, kövekkel támadtak a kordon mögé beszorított, egyhelyben álló kis létszámú magyar rendőrökre. Láng-és füsttengerré változtatva a teret.) Nem talált el senkit és semmit, de ha netán’ eltalált volna, az sem kottyant volna meg sem a szörnyemlékműnek, sem az adóforintjainkból derekasan kistafírozott holdbéli rendőrlényeknek. (Amikor Ön bíró volt, Krisztina, hogyan reagálta volna le, ha Önt megdobálta volna valaki cipőkkel?)
Lidérces álmomban azonban nem így látta ezt a HATALOM. Ők nem ismerték, így nem is tisztelhették azt a fogalmat: vélemény-nyilvánítás szabadsága. (Miféle vélemény-nyilvánítás szabadsága az, amikor elmaszkírozott futballhuligánok pirotechnikai eszközökkel, Mussolinizve rendőrökre támadnak? ) Az effélét vélhetően a galád imperialisták félrevezető cselekvésének tartották, amellyel a kizsákmányolásról terelik el a figyelmet. (Nem, Krisztina! Az ilyen figyelemelterelő összeesküvés-elméletek gyártása a magukfajták szokása.)
Éppen ezért – az éberség jegyében – azonnal lesújtottak a 73 éves ellenségre. Speciális eljárásban bíróság elé állították, s megállapították, hogy csoportosan, társtettességben elkövetett hivatalos személy elleni erőszakban bűnös. (Igen. A támadás során négy magyar rendőr sérült meg. Vélhetően az Ön fia nincs köztük.) Az indoklásból kiderült: dobálózásával elvonta a figyelmét a hősi emlékmű védelmét biztosító méghősebb vitézeknek (Ezt hívják társtettességnek, de ezt Ön is tudja, Krisztina!), márpedig az ilyesmi - lássuk be - az imperialisták uszályába hajthatja népi demokráciánkat. (Már ott vagyunk Krisztina. Nem maguk cionistáznak, vadkapitalistáznak folyton?) A büntetés hasonló volt, mint az előző lidérces álmomban civil embereket az utcán összeverő, csontot törő, magukból kivetkőzött, Gyurcsány által csodált rendőrök esetében.Egy év szabadságvesztés, négy évre felfüggesztve. (Ez valóban szégyen az igazságszolgáltatásra… Ennyi erővel, meg is dicsérhették volna hős Gyula bácsit …)
Gyula bátyánknak korára tekintettel egyenlőre nem kell leülnie a büntetést. (Az „egyenlőre” szó mást jelent: „egyenlő méretűre”. Itt „egyelőre” szót kell használni, Krisztina.) A harmincas bírónő forradalmi öntudattal hirdette: pártfogó felügyelet alá helyezi a nép ellenségét. Így aztán havi rendszerességgel – négy éven át- beszámolhat majd egy öntudatos szociális munkásnak a brit-magyar kettős állampolgár, az 56-os szabadságharcos arról, hogyan igyekszik hasznos tagjává válni a társadalomnak. (Na, erre kíváncsiak leszünk…) Álmomban nem kellett holmi jogszabályi alap – szőrszálhasogató jogászkodás – ahhoz, hogy az ítélet kiegészüljön a gyülekezési jog, mint állampolgári alapjog, alapvető emberi jog gyakorlásának megtiltásától: Kósa urat a bíróság eltiltotta az ötven fősnél nagyobb rendezvények látogatásától. (Krisztina! Hol volt a „gyülekezési jog, mint állampolgári alapjog, alapvető emberi jog” hangoztatása, amikor 2008. július 5.-én a magukfajta „szabadságszerető” emberek brutálisan rátámadtak a melegfelvonulókra és az ott lévő rendőrökre? Akkor valahogy nagyon hallgatott a gyülekezési jogról, Krisztina!) Szívből remélem, hogy ha a leprivatizált gyárakból multimiliárdossá vált kormány-vezetőink (Hogy van ez, Krisztina? Most akkor mégis végbement a rendszerváltás?) május elsején tribünjükről az előttük vonuló hálás dolgozók tömegeihez intéznek beszédet, akkor felmentést kapnak a hasonló büntetés alatt állók.
Álmomban ott voltam az ítélethirdetésen és nem hittem a fülemnek. Újra csak azt éreztem, amit az elmúlt években annyiszor: tehetetlenül kell néznem, ahogy tönkreteszik a Hazámat. (Igen. Sajnos tehetetlenül kell végignéznünk, hogy az Ön által oly nagyra becsült pár száz huligán rendszeresen felgyújtja a hazánkat. És mindezt büntetlenül.) Úgy éreztem, a húszfős hallgatóság (Komoly létszám…) és az immáron nem vádlott, hanem elítélt Kósa Gyula nem kulloghat ki lehajtott fejjel, vesztesen ebből a tárgyalóteremből. Nem taposhatnak állandóan földbe bennünket. Álmomban végigment az agyamon: a szigorú bírónő csak addig rendelkezik fegyelmezési, bírságolási joggal, amíg be nem rekesztik a tárgyalást. Attól kezdve semmi jogelleneset nem teszünk, ha elénekeljük a Himnuszt. Így tettünk. (Jó kiszúrtak a világgal…) Az erkölcsi győzelem Kósa Gyuláé és az őt támogató, szabadságszerető, Hazájukat szerető embereké volt. (Kik ők? A többi rendőrre támadó? A Fradi és az Újpest, maszkba bújt, horog-és nyilaskeresztes tetoválásokkal díszített, törő-zúzó ultrái?) Ezen a napon is, s míg világ világ marad, minden egyes napon.
Felébredtem s rájöttem, hogy bizarr álmom maga a valóság. Az Európai Unió tagállamában, Magyarországon, 2008-ban.
Isten óvja és vezesse Magyarországot, Isten Áldja a Magyarokat!

Szeretettel gondolok a Kedves Olvasókra! (Mi legalább annyira, Önre, Krisztina…)
Morvai Krisztina